Az apátság története
Az ünneplés és a kegyelem ideje
Szeplőtelen fogantatás ünnepe, 2011. december 8.
Nový Dvůr apátsággá válik. Az új apát megválasztása és beiktatása
December elején – majdnem – minden készen állt arra, hogy vendégül lássuk a sept-fons-i apátot és novíciusmestert (a választás jegyzőjét). Ezen a napon, december 7-én lenne fr. Teophan ötven éves... Másnap – szeplőtelen fogantatás ünnepén –, kereken nyolcvanhárom évvel azután, hogy P. Jèrome belépett a sept-fons-i monostorba, leesett az első hó. Ez, valamint a korai idő még leghűségesebb vendégeinket is visszarettentette. Csak a szerzetesek voltak tanúi az ünnepélyes eseménynek, melynek révén apátsággá vált a kilenc évvel és néhány hónappal azelőtt alapított monostor. Imádságunkban kölcsönösen osztoztunk barátainkkal. Az örökfogadalmasok aláírták az oltáron lévő, latin nyelvű alapító okiratot. Ezután Dom Patrick sept-fons-i apát mondott beszédet:
Tizenöt évvel ezelőtt e helyütt egy gyönyörű barokk birtok romjai hevertek [...] Ma ugyanitt ciszterci szerzetesek közösségét találjuk, akik az istendicséretre és az embertársaikért való közbenjárásra szóló hivatásuknak élnek, nagy bátorsággal és elkötelezettséggel. Az, amit véghezvittek, hatalmas, és mindaz, ami még hátravan, ne feledjük, csakis azt szolgálja, hogy az Isten által erre hívott emberek bensőséges közösségben éljenek a mi Urunkkal; imádságban, amelyet a közösségi élet, a munka, a csend és a világtól való elszakadás támogat. [...] Fáradhatatlanul kell élniük, nem szabad visszarettenniük a mindennapi élet feladataitól. Mindenekelőtt az istendicséret szolgálatát kell ellátniuk, amit elősegít a hétköznapok monoton, újra meg újra visszatérő rendje. A mindennapok eme ritmusában elmerülve egyre mélyebben felfedezhetjük a bennük rejlő gazdagságot. Csakis így; valódi értékekre – egyszerűségre, őszinteségre, bátorságra, türelemre, szelídségre – építve lehetünk állhatatosak hivatásunkban. Ha így teszünk, kiállhatjuk a viharokat, és nem lepődünk meg akkor sem, ha váratlan események kopogtatnak az ajtónkon. Sőt képesek leszünk arra, hogy gyümölcsöző módon szembenézzünk minden helyzettel, gyarapodva erőben és elkötelezettségben. [...]
Isten egészen mostanáig sokféleképpen megáldotta ezt a monostort, de nem óvta meg a próbatételektől sem, amelyek növekedésül szolgálnak azoknak, akik felismerik bennük az Ő kezét. Hisszük, hogy áldását – örömök és szenvedések útján – továbbra sem tagadja meg az új apátságtól, amennyiben a szerzetesek őszintén, bizalommal és a jövőbe tekintve élnek.
Az első apát megválasztása és beiktatása
A beszédet az apátválasztás követte, amelynek eredménye senkit sem lepett meg. A testvérek az új alapítás előkésztésével megbízott elöljárót, a monostor priorját választották meg, élénk személyisége ellenére (beszédében püspökünk emlékeztette is őt erre a jellemvonására). Egyetlen nový dvůri sem ringatta magát illúziókban az elöljárók és a testvérek tökéletességét illetően. Az új apátot beiktatták, a testvérek pedig engedelmességet ígértek neki. Priorrá P. Augustint nevezték ki. P. Romarik alprior maradt. A házgondnokot, a vendégfogadó testvért és a segédmagisztert is megerősítették hivatalában. Ha nincs ok változtatni, mondta a Megtestesülésről nevezett Mária nővér, kanadai misszionárius, akkor ez ok arra, hogy ne változtassunk. Ehhez Dom Samuel hozzáfűzte:
Én magam sosem tekintettem puszta formaságnak a választást, még akkor sem, ha néhányan lefutottnak tartották. Az elmúlt kilenc évben elég időm volt arra, hogy tudatosuljon bennem – és a testvérekben is: vannak olyan vonások a személyiségemben, amelyek nem férnek össze a Regula apátról alkotott képével. [...] Akármilyen mélyen is gyökereznek hibáink – az enyéim és a testvérekéi –, közösségünk létrejött, növekedésnek indult és megszilárdult. A régi romok eltűntek, és helyükön itt áll a Nový Dvůri Miasszonyunk Apátság. Pillanatokon belül elénekeljük a Te Deumot. Kívánom, hogy ebből az alkalomból mindnyájan szívből hálát tudjunk adni Istennek, aki szegény és esendő embereken keresztül is meg tudja valósítani terveit.
Az alapítók arra hivatottak, hogy egy napon félreálljanak, és átadják helyüket másoknak, olyanoknak, akik – reméljük – ugyanazokból az értékekből merítenek, és azokat tovább is tudják adni. Isten értékes testvérekkel ajándékozott meg minket, de időre van szükség ahhoz, hogy beérlelődjenek a munkára.
Az étel ünnepélyes volt. Süteményt ettünk, amelyet Nový Dvůr címere díszített, és pásztorbot alakú marcipánt. Békés öröm töltött el bennünket.
Ünnepi pillanatok: Az erdőnk szélén álló Mária-szobor megáldása
Nona után átszeltük az erdőt, hogy megáldjuk a monostorhoz vezető út melletti Mária-szobrot. A szobor jelzi az erre járók számára, hogy az imádság helyén járnak. A régi kastély romjai közt talált barokk oszlopon mostantól a következő felirat olvasható: „Opatství Matky Boží v Novém Dvoře [Nový Dvůri Miasszonyunk Apátság] MMXI”. A vesperás alatt Dom Samuel a szentséges Szűz Mária oltalmába ajánlotta az új apátságot, a noviciátust és az apáti irodát. Mindenki – a novíciusokat és a jelölteket is beleértve – alárta az oltáron fekvő okiratot. Az illuminált pergament két nappal később kis bronzcsőbe csúsztatták, amelyet egy arany kereszthez erősítve az apátság harangtornyába helyeztek. Akárhol is dolgoznak a testvérek a monostor területén, e keresztre tekintve ahhoz fohászkodhatnak, akinek oltalmát kérték.
2011. december 11., advent 3. vasárnapja:
Szt. Labre József Benedek szobrának megáldása
Vasárnap van. A templomban elhelyeztük a Skoky Miasszonyunk képét, amely korábban egy tőlünk nem messze lévő, mára sajnos összeomlott templomban volt. A képről másolatot készítettünk, amelyet hálánk jeléül a sept-fons-i monostornak ajándékoztunk. A szentmise előtt a vendégházzal szemben Dom Patrick megáldotta Szt. Labre Benedek József szobrát. Ez a 18. századi zarándok és koldus Sept-Fonsban volt novícius, és Rómában halt meg. Egy hasonló szobor áll Sept-Fonsban is. Ezt az ünnepi aktust egy másik követte: Goudji mester, egy párizsi aranyműves két kis ereklyetartót készített, ezek egyikét Nový Dvůrban helyeztük el, a másikat pedig Sept-Fonsban. Mindkető három 20. századi fiatal ciszterci szent ereklyéjét rejti (Rafael, Mária-Gabriella és Mária-József), hogy az ő nyomdokaik követésére indítsuk a testvéreket. Ugyanezen a napon a sept-fons-i novciusmester a következőket mondta:
Nemrég apátot választottak a testvérek, és most különleges, „nagy pompával” megtartott ünneplésre készülnek. Rendjén is van a dolog. Ahhoz azonban, hogy ez ne csak üres rítus maradjon, a holnapi ünnepségnek szilárd alapon kell nyugodnia. Mi lesz később, harminc év múlva, ezekből a sept-fons-i és nový dvůri testvérekből, ebből a szerzetesnemzedékből? Vajon szolgálni vagy megvetni fogják a monasztikus életet? A világot és a szerzetességet mindig is megkísértették – s ez napjainkban különösen jellemző – olyan hamis gondolatok, amelyek könnyen beférkőzhetnek az ember szívébe. Mint sokan mások, úgy Keresztelő János is mesiásnak tarthatta volna magát – ezzel viszont álmessiássá vált volna. Ő ellenben elfogadta, hogy nem több, mint hírvivő, előfutár – aki valaki előtt fut –, a Vőlegény barátja, ahogyan ezt a szép görög szó (korüfea) kifejezi; vagyis az a rendeltetése, hogy háttérbe vonuljon, s szerényen visszahúzódva töltse be küldetését. Keresztelő Jánoshoz hasonlóan nekünk is el kell veszítenünk önmagunkat. Bevezettük a testvéreket a monasztikus életbe; emberi, szellemi és lelki képzést kaptak, és kapnak jelenleg is: értékes örökséget, ugyanabból a tiszta forrásból, amelyből mi is merítettünk. Mihez kezdenek vele? Mihez fognak kezdeni vele?
2011. december 12., a Guadalupei Miasszonyunk emléknapja:
az apát beiktatásának kegyelmi pillanatai
Számos barát, pap és szerzetes érkezett a meghirdetett időpontra. A Mindenszentek litániája alatt a megválasztott apát a földre vetette magát, majd átvette a Regulát, a gyűrűt és a pásztorbotot – ezek szimbolikája teljesen egyértelmű. Talán csak az szorul némi magyarázatra, hogy miért kap az apát mitrát. A mitra fejfedő. Nyilvánvaló, hogy egy katona csak teljes értékű felszereléssel vonulhat háborúba – máskülönben nem panaszkodhat, ha sebesülést kap. Jobb, ha megelőzi a csapást. Ehhez nélkülözhetetlen a sisak. Néhanapján a fiatal apát arról álmodik, bárcsak volna egy mitrája az íróasztalfiókjában is...
„Domine fortitudo mea”
„Az Úr az én erősségem” („Pane, má sílo”) – már régóta merengek azon, hogy ezt a ma hajnali matutinumon elhangzott zsoltárverset válasszam mottóul, ha az élet úgy hozza. Azt hiszem, volt módom megtapasztalni: ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy az Úr szolgálatának iskolájában alázattal és őszintén elfoglaljuk az apáti vagy a tanítványi helyet, akkor rajtunk keresztül Isten cselekszik. Nem áll szándékomban, hogy apátként megszűnjek tantványnak lenni. Aki ismer engem, jól tudja, hogy harminc év óta mennyi erőt kaptam, kapok két rendíkvüli barátságtól – a sept-fons-i novíciusmester és az apát barátságától –, akik nélkül semmi volnék, és akiknek a nový dvůri testvérek is sokat köszönhetnek. Apátként azon leszek, hogy testvéreimnek, valamennyi testvérnek atyja és barátja legyek. Sose felejtsék el a testvérek, amit Szt. Bernát atyánk mondott: Aki önmaga mestere akar lenni, az egy őrült tantványává válik.
„Én Uram, én erősségem!” Ez a felkiáltás először is az odafordulás gesztusát rejti: Uram! Az emberi szív lehető legnemesebb megnyilvánulása az imádság. Az Úrral barátságot kötő keresztény – és még inkább a szerzetes – imádsága kiragadja őt a kilátástalanságból és céltalanságból, s életét értelmessé, gazdaggá, termékennyé teszi. Testvéreim, legyen mindig Jézus és az Ő szent Anyjának neve ajkunkon [...]
Ha egy maroknyi ember, akik nem jobbak másoknál, arra törekeszik, hogy őszintén Istennek adja az első helyet életében, akkor azzal, hisszük, az egyház és az egész emberiség lelki felemelkedését is szolgálják. Adjunk hálát Istennek mindazért, amit ezen a helyen végbevitt! Segítsen és védelmezzen minket a boldogságos Szűz Mária, a Nový Dvůri Miasszonyunk!
Hétfő este, ill. kedd reggel elutaztak vendégeink, és a nový dvůri közösség élete visszatért a rendes kerékvágásba.
Sept-Fons, advent 3. vasárnapja
A hét végén Dom Samuel – szerzetesközösségének néhány tagja kíséretében – visszatért az anyaházba, hogy találkozzon az ottani testvérekkel. Meglátogatta idős szüleit, akik nem tudtak eljönni Nový Dvůrba. A vasárnapi sept-fons-i misén a következőt mondta:
Az apáti és a novíciusmesteri tisztség egyik legfőbb követelménye – mert néhány apróságtól eltekintve ugyanaz a feladatuk – az, hogy az ember képes legyen egyszerre két szinten élni. Egyrészt meg kell harcolnia saját belső ellenségeivel, amelyektől az Úr ad szabadulást, mint Dávid esetében (vö. 2Sám 7), miközben persze nem kíméli meg a küzdelemtől – ez az [apáti] kereszt a nyakamon nem kitüntet, hanem sokkal inkább kötelez és megvéd. Másrészt mind az apátnak, mind a magiszternek vezetnie és támogatnia kell testvéreit, akik ugyanennek a küzdelemnek a megvívására kaptak meghívást – életükkel ugyanazt a keresztet hordozzák, ami a nyakamon lóg. Valamit nekünk is tudnunk kell adni az Úrnak, másként hogyan is beszélhetnénk barátságról? [...] Ne féljetek, ha a bűn ostromolja szíveteket; hűséges az Isten, nem hagyja, hogy erőtökön felül kísértést szenvedjetek. Ne féljetek, ha úgy tűnik, a minket körülvevő világ megveti az igazi boldogságot, és hátat fordít az Úrnak: azok az emberek, akik a világban élnek, ugyanolyanok, mint mi, és az ő szívükben is jelen van mind a jó, mind a rossz; Isten kegyelme erősebbnek fog bizonyulni.
Az ünnepséget a sept-fons-i apát a következő szavakkal zárta:
Ezekben a napokban a testvérek monostoruk életének új szakaszába lépnek. Az anyamonostor örül ennek, és némi nosztalgiát is érez, hiszen az elmúlt években nagy utat tettünk meg közösen, mi és a nový dvůri testvérek: osztoztunk a gondokban, az örömökben és néhány nagy fájdalomban is. Egészen biztos, hogy minden monostornak a saját útját kell járnia, de mélyen hiszek abban, hogy szoros kapcsolatban maradunk, hiszen Sept-Fonsban és Nový Dvůrban ugyanúgy keressük az Istent, úgy, ahogyan az idő és a tapasztalat megtanított minket, és jól tudjuk, hogy ehhez feltétlenül rászorulunk egymás segítségére. Éppen ezért számthatnak a testvérek a támogatásunkra, annak a közös törekvésünknek a konkrét jeleként, hogy Isten kegyelméből mind cseh földön, mind a Bourbonnais-vidéken hűségesen éljük ciszterci hivatásunkat.