Templomszentelés

(Részletek a templomszentelésen elhangzott beszédekből)

Az építkezés nagy lendülettel mozgatta meg az acél- és betonelemeket – és a mi nehézkes lépteinket egyaránt. E falak önmagunk fölé emelhetnek bennünket: jelenlétre, találkozásra hívnak minket. Igen, e hely szent és tiszteletet parancsoló; a mennyország kapuja, a harc és a béke helye.

A béke helye, amelyet egyedül a mi Urunkkal való találkozás tud megadni számunkra, a mindennapos baráti együttlét a titokzatos eukharisztikus isteni jelenléttel.

De a harc helye is, hiszen az embernek meg kell tudni állni Isten színe előtt. Az Istent kell legyőzni, olyan harcban, amely keményebb az emberek közötti ütközeteknél. Egész éjjel ki kell tartani, ahogyan Jákob viaskodott az angyallal, míg ki nem csikarta az áldást, amely egész Izraelre kiáradt.

Kívánom, hogy harcosok egész sorát nevelje ki ez a hely, akik méltók arra, hogy Isten barátaivá legyenek.

–––

Az igazi imádság nem elégszik meg azzal, hogy röpke szóváltás legyen, futó találkozás, amelyben az ember beszámol néhány újdonságról, és már tovább is áll. Az imádság elsősorban kapcsolatot jelent, jelenlétet, hosszú várakozást. Megvalósítja azt, amit a mi Urunk mondott: Maradjatok bennem! Ez a felhvás megköveteli, hogy legyen egy olyan hely, ahol az ember szívesen tölt hosszú időt.

Az imádság gyakran istendicséretté válik, segítségül hívja a zsoltárok Isten által sugalmazott szavait, és mintegy visszaadja azokat Istennek, áthatva mindazzal a szépséggel, ami csak az emberi szívből felfakadhat.

Az igazi imádság ezen kívül befogadó; a reggeli szentmise békés nyugalmában örömmel fogadja annak valóságos testét, Aki életét adta értünk.

–––

Egy olyan országban, amely lábbal tiporta a kereszténységet, elidegenedett tőle, és elvilágiasodott, azt várná az ember, hogy apostoli munkát végző, nemes célokat kitűző szerzetesek telepednek le. Mégis egy monasztikus közösség frissen épült templomában vagyunk. E templomban olyan cselekmények zajlanak, amelyeket csak hittel lehet megérteni, amire nem mindenki képes. De ennél is többről van szó: abban a nyugati kultúrkörben, amelynek mind nyugati, mind keleti fele pogánnyá vált, az e monostorban élő szerzetesek egész életének középpontjában – amit a magunk szegényes módján, de komolyan törekszünk élni – Isten kizárólagos dicsérete és az emberiségért való közbenjárás áll. A hitünk tárja fel számunkra életünknek ezt rendkvüli és titokzatos kiterjedését. Rendünk alkotmánya még jobban megfogalmazza ezt: rejtett és misztikus apostoli termékenység.

–––

Látva, hogy a mai társdadalom mennyire elidegenedett a kereszténységtől, sokan azt mondják: A szerzeteseknek is elsősorban apostoli munkát kell végezniük, s csak ezután jöhet a szemlélődés! E kijelentés mögött, amely a józan ész fényében helytállónak tűnik, valójában rövidlátás, vagy legalábbis bizonyos kishitűség rejlik. Nagyon is jól ismerjük az olyan népeket, amelyeknek nincsen művészetük, vagy ami még rosszabb, valamilyen ideológia által irányított művészetük van. Az eredmény: méltóságuktól megfosztott, sterilizált emberek. Ugyanezt az eredményt szüli egy olyan egyház, amelyben nem imádkoznak.

–––

Fotografie: Štěpán Bartoš, Laurent Larcher