Monasztikus élet Nový Dvůrban

Egyéni imaidő

„Először is: szeresd az Úristent, teljes szívből, teljes lélekből és teljes erődből (Mk 12,30; Lk 10,27). Aztán felebarátodat, mint önmagadat (Mk 12,31; Lk 10,28).

Szent Benedek Regulája, 4. fejezet

De máskor is, ha valaki magában, csendesen akar imádkozni, egyszerűen menjen be és imádkozzék; ne hangos szóval, hanem könnyek között és bensőséges szívvel.

Szent Benedek Regulája, 52. fejezet

Ne engedjétek át semmi és senki másnak a szíveteket, egyedül csak Istennek!

Tambovi Szent Teofán

Az egyéni imádság mindenekelőtt a hit összefüggésében válik érthetővé; a hitben gyökerezik ugyanis az a szilárd elhatározás, hogy külső támogatás nélkül is kitartsunk az Isten jelenlétében. Ez azonban nem semmittevést jelent: valamiképpen ébernek kell maradnunk, hogy Istenre tekinthessünk. Hiba volna módszernek nevezni ennek konkrét módját, hacsak nem a szó eredeti, etimológiai értelmében (út; jelzőtáblák sora, melyek mentén mindenkinek egyénileg kell előrehaladnia az Istentől neki juttatott kegyelem szerint, egy tapasztalt személy vezetésével).

Természetesen mindenki kapcsolatba léphet Istennel; anélkül is imádkozhatunk, hogy tudnánk róla. A szemlélődő szerzetes azonban egész életét a legszentebb Eukharisztia színe előtti figyelmes, csendes, személyes jelenlétre szenteli. A szerzetes megtanul hosszú időt imádságos figyelemben tölteni: szóbeli imával, fohásszal vagy olvasással. Megtapasztalja, hogy lehetséges az imádság, a kegyelem által, még akkor is, ha Istenre irányuló vágya saját egyéni vágyaival keveredik.

Az imádkozó megtanul felülkerekedni a saját hibáinak, ingadozó hangulatának való kiszolgáltatottságon. Megfelelő eszközök segítségével képes lesz reflexszerűen újra és újra Istenhez fordulni. A figyelem ezen ismétlődő aktusai egyre inkább átalaktják az imádkozót.

Szükségtelen azt vizsgálni, hogy mi ebben az Isten és mi az imádkozó része – csak egyetlen rész van: minden Istentől ered, és valóban az ember imádkozik... Az imádságban szabadon elkötelezzük magunkat arra, hogy részt vegyünk Krisztus megváltó művében. Olyannyira hozzászoktunk ennek valóságához, hogy sokszor nem is látjuk világosan, mennyire komoly dolog az imádság, hogy milyen egyszerűen lehet végezni, és milyen sokat lehet vele elérni.

Ha nem volna Isten, és nem a hit összefüggésében tekintenénk a világra, az imádság teljesen értelmetlen és haszontalan dolog volna. Az egyház hitét magáénak valló szerzetes azonban tudja: hivatásában megmaradva – ha mégoly tökéletlen és bűnös módon is – a mi Urunk, Jézus Krisztus sorsában osztozik, aki szenvedésével és fájdalmas, magányos halálával váltotta meg az emberiséget; ezáltal a szerzetes láthatatlanul is gyümölcsöt hoz testvérei, embertársai életében.

A szerzetes imájának ez is oka, célja. Mivel imádsága Jézus Krisztus imájába kapcsolódik bele, minden emberért közbenjár: élőkért és holtakért, hívőkért és nem hívőkért, a hozzá közel állókért és olyanokért, akiket nem is ismer. Nem azért imádkozik, hogy a rossz emberek megjavuljanak, hanem azért, hogy mindenki megtalálja a boldogsághoz és az igazsághoz vezető utat. Ebben áll a közbenjáró ima.